2020. október 21. Szerda  ·  Eddigi látogatók: 1,934,860  ·  Online: 62
Díszmadár Magazin menü
Magazin archívum
2015.
04  05  12 
2014.
01  02  10  11 
2013.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  12 
2012.
01  02  03  04  05  06  07  09  10  11  12 
2011.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2010.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2009.
01  02  03  06  07  08  09  10  11  12 
2007.
01  02 
2006.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2005.
01  02  03  04  06  12 
2004.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  11 
2003.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2002.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2001.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2000.
01  03  04  05  06  07  08  10  11 
1999.
01  02  03  04  05  06 
Keresés
Vasi Magazin ajánló
Díszmadár Magazin ajánló
Partnereink
Prospektus Nyomda Veszprém
[ Partnerek ]
Hírlevél
Linkajánló
Díszmadár Magazin - Cikkek  
     
 
Címlapon: a sisakos kazuár
Nyomtatható változat!

.

A boldog gyermekkorban sokunknak vannak olyan élményei, melyek döntően meghatározzák későbbi életpályánkat. Így volt ez nálam is, amikor nem egész négyéves koromban szüleim elvittek a Budapesti Állatkertbe, s a madárház lakói egészen rabul ejtettek. Majd négy évtized után is tisztán emlékszem az ott bemutatott kakadukra, tukánokra, kacagó gerlékre vagy a nagy paradicsommadarakra. Ez utóbbi ma már igazi állatkerti ritkaságnak számít, Európa állatkertjeiben szinte nem is látni. Míg más legénykék kisautóért, pisztolyért vagy éppen kalapácsért nyaggatták szüleiket, én születésnapomra és karácsonyra csak azt kértem, vigyenek el az állatkertbe, ha már nem teljesítik kérésemet, hogy otthon tarthassak oroszlánt, papagájokat, sasokat és keselyűt. Ahogy teltek az évek, egyre nagyobb lelkesedéssel bújtam a könyveket, felsősként pedig állatkerti szakkörös lehettem, s feledhetetlen nyarakat töltöttem önkéntes segéd-állatápolóként a madárosztály különböző részlegeiben. Számomra a legnagyobb kitüntetést az jelentette, ha egy gyümölccsel és magvakkal teli vödröt cipelhettem Lajos bácsi után, aki a sisakos kazuárt is gondozta. Tanítómesterem a madaraknál csak egy dolgot szeretett jobban: a pálinkát. Talán ez adhatta meg neki az önbizalmat, hogy egy seprűnyéllel a kezében be merjen menni ennek a veszélyes állatnak a kifutójába, ahova egy nyulat meghazudtoló gyorsasággal befutott, kiöntötte az eledelt, s máris kint termett. Azokon a napokon, amikor a kazuár fürgébbnek mutatkozott a nyúlnál, Lajos bácsi kénytelen volt védekezni, azaz a seprűnyéllel jól fejbe kólintani őkelmét.
Teltek múltak az évek, évtizedek. Immár állatorvosként egy időre távol kerültem az állatkertek világától… Ekkoriban rá kellett döbbennem, hogy angol nyelvtudás nélkül szakmailag nem juthatok tovább, így muszáj áldozatot hoznom, és megtanulnom valahol, lehetőleg nyelvterületen a világnyelvet.
A tanfolyamok árait, a megélhetés és az utazás költségeit mérlegelve legolcsóbbnak egy ausztráliai nyelviskola bizonyult. A legvonzóbb az volt benne, hogy ígéretük szerint a tanfolyam ideje alatt biztosítanak munkát is diákjaik számára, így elvileg, kemény munka árán, de önköltségessé válhatott a kiruccanás a kenguruk földjére. Sydneyben a nyelviskola valóban nyújtott legalább annyi támogatást, hogy előfizetett több lapra, így mi költségmentesen bújhattuk az apróhirdetéseket, s ezután kilincselhettünk étteremről étteremre, autómosótól a benzinkutakig, ahol például mosogató, vécépucoló és abroncsmosó állásokat hirdettek. Az első napokban tetszett ez az egzisztenciális mélyzuhanás. Különösen izgalmas volt egy szíriai autókozmetikájában ázsiai illegális bevándorlók között megismerkedni az abroncsmosás gyönyöreivel, miközben tudatosult bennem, hogy az egész cégnél középfokú nyelvvizsgámmal én beszélek a legjobban angolul. A hét végére, amikor az ausztrál hivatalos minimálbér harmadát kézhez kaptam, bizony megértettem, hogy mit jelent Ausztráliában a bevándorlóélet.
A nyelvtanfolyam elvégzése után Ausztrália legmelegebb pontján, egy farmon találtam magamnak munkát, ahol sokszor 45°C-os hőségben szőlődugványt kellett kapálni. Itt legalább emberszámba vettek, s becsülettel kifizették a béremet. Még akkor is jól éreztem magam, amikor egyszer néhány órát késve aznapi feladatainkkal, még mindig kint dolgoztunk az ültetvényen, s ekkor egy mezőgazdasági repülőgép „jó vicc“ gyanánt műtrágyával alaposan megszórt.
Elhatároztam, hogy a kínkeservvel összekapált pénzből keresztül-kasul bejárom Ausztráliát, mielőtt hazatérek – összesen tizenháromezer-négyszáz kilométernyit (az Egyenlítő hosszúságának harmadát) buszoztam öt hónap alatt. Így jutottam el Mission Beachbe, a Korall-tenger partján található nyugdíjas faluba. Sydneyből és más nagyvárosokból költöznek ide az idős korban csendre, pihenésre és nyugalomra vágyók. Paradicsomi állapotok uralkodnak e vidéken: az egymástól viszonylag távol eső lakóházak között a megszelídült vadállatok békésen éldegélnek. Megszokott látvány például, amint a kenguruk pihennek, hűsölnek a terasz kőburkolatán. A helybéliek persze ínyenc falatokkal csalogatják, s rendszeresen etetik is ezeket a bájos erszényeseket, ezért a kenguruk állománya olyannyira megnövekedett, hogy immár a természetes növényzet mellett a díszparkok virágágyásait is veszélyeztetik.
De nemcsak kenguruk, hanem hajdan a Budapesti Állatkertben Lajos bácsi felügyelete mellett gondozott sisakos kazuárok vadon élő példányai is élnek ezen a területen, melyeket konyhai hulladékkal szintén házhoz lehet édesgetni. Ebből viszont már akár tragédia is történhet, ma már tiltják is az etetést. Nem véletlen, hiszen amellett, hogy a sisakos kazuár a Föld második legnagyobb madara, mely akár 170 centiméter magasságúra és jó félmázsásra is megnő, ráadásul még a legagresszívabb tollasok hírében is áll. Nem sokkal azelőtt, hogy odaérkeztem, ebben a nyugdíjas faluban egy idős háztulajdonos magához szoktatta ezeket a madarakat. Amikor a félelemérzettel nem rendelkező, fiókáit vezető hím riválist vagy ellenséget látott benne, egy óvatlan pillanatban megtámadta. Ez a faj rendkívül erős lábaival néhány másodperc alatt hatvan km/órás sebességet képes elérni, hatalmas rúgással tíz centiméteres karmát áldozata hasába döfni, majd ujját behajlítva felszakítani a hasüreget. Így történt az öregúrral is, akin már nem lehetett segíteni. Sajnos nála nem volt seprűnyél, hogy megvédhesse magát, bár lehet, hogy ez sem segített volna. A természetben a tojók a hímeknél is sokkal agresszívabbak, s előfordul, hogy elpusztítják a nem elég gyors vagy a nekik nem tetsző kakasokat is. Egyébként a vadonban a kazuárok félnek az embertől, ám udvarláskor, illetve a szaporodási időszakban minden további nélkül ott is nekironthatnak.
A sisakos kazuár Északkelet-Ausztrálián kívül Új-Guineában is honos, ahol a helybéli törzsek hit- és mondavilágában rendkívül fontos szerepet tölt be. A sziget lakosságának döntő többsége úgy vélekedik, hogy a kazuár nem egyéb, mint az ég adománya, mellyel be lehet tömni az éhes szájat. Mások a termékenység istenét, megint más törzsek nőnemű őseik szellemét látják bennük továbbélni, ezért legnagyobb bűnnek számít háborításuk, elpusztításuk. Ausztráliában viszont leggyakrabban autóbalesetek okozóiként kerülnek az újságok címoldalaira, ezért nem ritka az utak mentén a „Vigyázz, kenguruveszély!“-hez hasonló sárga négyszögben fekete kazuárt ábrázoló közlekedési tábla. A kazuárok egész évben egy meghatározott területen tartózkodnak, de táplálékínség idején elindulnak vándorolni, hogy új gyümölcs- és bogyótermő helyeket fedezzenek fel. Általában ilyenkor keresztezik az autóutakat. Annak ellenére, hogy hatalmas, a struccnál csak mintegy fél méterrel alacsonyabb madárról van szó, nagyon kevés kutató figyelhette meg sikeresen életét a vadonban. Általában erdőfoltok melletti mezőgazdasági területeken tudták őket tanulmányozni, mivel fás, bokros környezetben szoktak pihenni, fészküket is ide építik, viszont szívesen táplálkoznak nyílt terepen.
A kazuároknak jelenleg három faja él a világon, melyek közül legelterjedtebb az Új-Guineában és Ausztráliában is őshonos sisakos kazuár, mely nevét fején lévő szivacsos szerkezetű, tülökszerű képződményről kapta. Ez segíti a bozótosban való gyors haladást: a gallyakat félretolja vele, s különös, áramvonalas alakja úgy vezeti el a tüskés ágakat, hogy a szeme ne sérüljön. A sisakos kazuár másik ékessége a nyaklebeny. Ennek, valamint a fejnek a színe az egyed hangulatától is függ. Így a fehértől a kéken át a vörösig szinte minden színben pompázhat. A régmúlt idők tudósait ez igen megtréfálta, akik sokáig azt hitték, hogy a különböző fej- és nyakszínű állatok más-más fajhoz tartoznak.

Dr. Tóth Zsigmond
Fotók: Bagosi Zoltán

 

 

« vissza oldal teteje Küldje el ismerősének
 
  2009 © MG Bt. · Minden jog fenntartva. 4brainz - webdesign & development | weboldalsablonok.hu