2020. október 21. Szerda  ·  Eddigi látogatók: 1,934,991  ·  Online: 100
Díszmadár Magazin menü
Magazin archívum
2015.
04  05  12 
2014.
01  02  10  11 
2013.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  12 
2012.
01  02  03  04  05  06  07  09  10  11  12 
2011.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2010.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2009.
01  02  03  06  07  08  09  10  11  12 
2007.
01  02 
2006.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2005.
01  02  03  04  06  12 
2004.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  11 
2003.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2002.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2001.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2000.
01  03  04  05  06  07  08  10  11 
1999.
01  02  03  04  05  06 
Keresés
Vasi Magazin ajánló
Díszmadár Magazin ajánló
Partnereink
Prospektus Nyomda Veszprém
[ Partnerek ]
Hírlevél
Linkajánló
Díszmadár Magazin - Cikkek  
     
 
Repülés az életért!
Nyomtatható változat!

A madarak repülése (2.)

Madarak a levegőben

Sorozatunk második részében arra keressük a választ, hogy a levegőbe emelkedett madarak milyen módon repülnek. Az előző részben röviden áttekintettük a repülő életmód kialakulását, a repülés fizikai feltételeit, valamint a repülés első fázisát, a felszállást. A madarak evolúciós alkalmazkodásuk során eltérő élőhelyeket hódítottak meg. Ezek megkövetelték az életmód és ezzel együtt a repülési módok széles skálájának kialakulását.


Miután a felszálló madár a levegőbe emelkedett, megkezdi hosszabb-rövidebb repülését. Azonban ahány madár, annyiféle repülési mód. A repülés, mint mozgásforma a madár életmódjához igazodik. A madarak testalkata és a repülés módja szorosan összefügg, ahogyan az emberi repülés (repülő) technika is ezt utánozza. A következőkben a madarak leggyakoribb repülési formáit mutatjuk be, amelyeket bárki megfigyelhet a szabad természetben járva!
A repülési módokat a repülés közbeni munkavégzés alapján megkülönböztethetjük evezőszárnyú és mozdulatlan szárnyú repülésre. Az aktív evezőrepülés során a madár lecsapó és szárnyemelő mozgások révén halad a levegőben.
Az energiát a szárnyak mozgatásához döntően a mellizmok biztosítják. A ténylegesen repülésre képes madarak szegycsontján (sternum) egy széles, nagy felületű taraj (crista sterni) fejlődik, amire a mellizmok tapadnak. Közvetlenül a csontfelszínre a kis mellizom (musculus pectoralis minor) tapad, ami a szárny emelő mozgását biztosítja. Egy kötőszöveti sövény választja el ettől a lényegesen nagyobb tömegű nagy mellizmot (musculus pectoralis major), amely a szárnyak jóval nagyobb energiát kívánó lecsapó mozgásáért felelős. E rendkívül nagy izomenergiát követelő mozgás sokszor nem folyamatos, hanem siklás is beiktatódhat a szárnycsapások közé. Ekkor jön létre sok énekesmadár jellegzetes „szökdécselő“ vagy hullámos röppályája. Az előbbi esetén néhány szárnyverdesés után a madár a szárnyát a testéhez húzva a repülés lendületével halad előre, miközben a testének helyzete egy síugróéhoz hasonlít. Jelentős energiát takarítanak meg ezzel a különleges repülési technikával a kisebb termetű énekesmadarak, miközben vonulnak. Ilyen repülés jellemzi például egyes pintyféléket. Hasonló okokkal magyarázható a harkályok jellegzetes hullámos röpte is. A szárnyak verdesésekor a madár emelkedik, majd a szárnyak pihenő helyzetében süllyed. E mozgás eredménye a hullámos röppálya.
A folyamatosan szárnyaló madár jelentős távolságot érhet el. Néhány madárfaj, mint egyes nádiposzáták, képesek nagyobb lépésekben, több napig repülve Közép-Európából eljutni afrikai telelőterületükre, miközben testükben felhalmozott tartalék energiájukat hasznosítják. Ez leggyakrabban a kültakaró alatt felhalmozott zsírréteg, ami a vonulás előtt aktív táplálkozás eredménye. Némely madár átlagos testtömege akár 30%-kal gyarapodhat a vonulást megelőző időszakban.
A madarak repülő sebessége alapján megkülönböztethetünk olyan fajokat, amelyek kifejezetten gyorsan repülnek. Kiváló repülők azok a madarak, amelyek a levegőből szerzik rovartáplálékukat, vagy ragadozó madárként a levegőben zsákmányolnak. Rekorder a nyilalló röptű sarlósfecske, amely egyenes vonalban akár 160 km/óra sebességet is elérhet. A gyorsan repülő madarak szárnya hosszú és hegyes, testük áramvonalas, csepp vagy palack alakú, farkuk is hosszú és kihegyesedő. Ugyancsak villámgyors röptűek a kis testű kolibrik – hasonló testalkattal. A nagyobb repülési sebességet elérő repülőgépek alakja is ezekre hajaz. Ezzel szemben számos madár kifejezetten lassan repül – életmódjából következően. A baglyok, miközben kémlelik lehetséges zsákmányukat, laza tollazatukkal hangtalanul, lassan repülnek. Gyors repülést testalkatuk nem is tenne lehetővé. Fejük nagy, kerek, szemeik előre irányulnak, szárnyuk széles, viszonylag lekerekített. Farkuk is rövid, széles. Ezzel a testalkattal nem képesek gyors repülésre – de erre nincs is szükségük. Számos kisebb repülőgép is hasonló alakú, amelyekkel rövidebb távokat repülnek, vagy valamilyen speciális munkára használják.
Speciális evezőrepülés a főképpen ragadozókra jellemző szitálás. Ebben az esetben a madár szembefordul a széllel, a szárnycsapásszám révén kialakított repülősebessége megegyezik a szembe áramló levegőével, s látszólag a madár egy helyben lebeg. A kolibrik különös forgószárnyú repülése (másodpercenkénti csapásszám akár 80 is lehet) a legtökéletesebb manőverezést teszi lehetővé.
A madarak akkor is képesek repülni, ha a szárnyukat nem, vagy csak alig mozdítják. Ide soroljuk a siklórepülést és a vitorlázást. Mindkét repülési forma energiacsökkenő és biztosíthatja a nagy távolságokat berepülő madarak tartós levegőben maradását. Repülésüket és különösen emelkedésüket segíti az a tény, hogy a meleg levegő oszlopokban száll fel (termik). A vitorlázórepülés során az egyes madarak maximálisan kihasználják a felszálló légáramlatokat, olykor nagy köröket leírva, egyre magasabbra emelkedve. Megfelelő magasságot elérve az evezőszárnyú repülés közé gyakran beiktatódik siklórepülés, amivel jelentős energiát takaríthat meg a madár. Siklás közben a madár süllyed, (nagyobb testű madarak, mint pl. a fehér gólya 100 méterenként akár 10 métert).
Ezt követően ismét emelkedés következik, amit nagyban segíthetnek a felszálló légáramlatok. A nyílt tengerek madarai a tenger felett eltérő sebességű szeleket használják ki, ezekkel szembefordulva, egészen a leggyorsabban áramló légáramlatokig emelkedve.
A zuhanórepülés során a madár testéhez szorítja szárnyát és a szabadesést sikló
repülésben folytatva igen nagy sebességet érhet el (200 km/óra), ez a sólyomfélék és egyes vízimadarak (pl.: szula) tipikus repülésmódja.
Ha már a vízimadarakat említettük. Különleges repülésnek számít a víz alatt mozgó pingvinek úszása. Az áramvonalas testű madarak módosult alakú mellső végtagjait – szárnyukat – mozgatva jutnak előre. Ez a mozgás is repülés, csakhogy a víz alatt! Talán kevesen tudják, hogy hazánkban is él egy olyan madár – igaz csak néhány párban –, ami ugyancsak képes a víz alatt repülni – ez a vízirigó. Táplálékkeresés közben lebukik a hegyi patak vizébe, az aljzaton mozog a vízfolyással szemben, miközben erőteljesen csapkod a szárnyával – azaz a víz alatt repül.
Minden madár repülése véget ér, ha elérte a célját. Sorozatunk következő, harmadik részében arra keressük a választ, hogy a madarak repülésének befejező szakaszára, a leszállásra mi jellemző, melyek a különböző technikák, amikkel a madarak a leszállásra kiválasztott felületet elérik?

Szöveg és fotók:
Dr. Juhász Lajos
Debreceni Egyetem, MÉK
Természetvédelmi Állattani és Vadgazdálkodási Tanszék

« vissza oldal teteje Küldje el ismerősének
 
  2009 © MG Bt. · Minden jog fenntartva. 4brainz - webdesign & development | weboldalsablonok.hu