Dajkamadár: az ún. fészekparazitáknál, különösen a mi kakukkunknál teljesen természetes, hogy más madarakkal, ún. dajkákkal (leggyakrabban énekesmadár alkatúak) kelteti ki a tojásait, nevelteti fel a fiókáit.

Más szóval kifejezve dajkaságba adja azokat. Mi több a kakukk az élősködését olyan mesteri szintre emelte, hogy kb. 200 madárfaj szerepel a "listáján" amelyek dajkamadárként nála szóba jöhetnek. Amivel a kakukkok, az örökletes alapjuk szerint magától értetődően az ösztöneik által vezérelve élnek, azt az ember gyakran tudatosan alkalmazza.

Tulajdonképpen azt másoljuk le, amit a baromfitenyésztésben a kotlóssal már régóta megtesznek vagy ahogyan a mi kakukkunkhoz hasonlóan a fészekparaziták helyezik biztonságba a tojásaikat.

Persze a díszmadártenyésztésben a dolgok sokkalta bonyolultabbak, hiszen nem fészekhagyó madarakról van szó és sok faj (a díszpintyek) a fészekben a fiókáit azok fénylő torokfoltjairól ill. a csőr csillogó dudorairól ismeri fel. (Egyes fajoknál a nyelven is előfordulnak) Ezek a fényvisszaverő szervek, papillák fajspecifikusak, fajonként más-más helyeken és számban jelentkeznek. A szülők felismerik a fénylő foltocskákat, amelyek feladata a sötét fészek alján megmutatni a garat helyét, és a látványuk egyúttal örökletesen kiváltja a szülőből az etetési reflexeket. Hiányuk vagy a másságuk nem hozza mozgásba a kívánatos reflexeket, így érthető, hogy a Gould-amandina miért nem etet történetesen gyémántpinty fiókát - a génjeibe írt törvényeknek megfelelően nem tudja azt elfogadni a sajátjának.

A másik húsbavágó probléma, hogy a díszmadarak többé-kevésbé táplálékspecialisták, ami azt jelenti, hogy nem csak másként, hanem mást is etet a fiókáival egy pitta, mint egy pálmakakadu. Amikor tehát a dajkaságba adás gondjával nézünk szembe, akkor nagyjából hasonló módon, hasonló táplálékkal, azonos gyakorisággal etető madarat kell találnunk, mint amely fajfiókája erre rászorul. Ha ez sikerül, akkor sem biztos a siker.

A probléma nagyon összetett, hiszen ma már tudjuk, hogy a különböző fajú madarak begyteje más-más összetételű. Egyeseknél az aminosavak egyik, másoknál a másik csoportja van a fióka nevelés más-más időszakában jellemzően túlsúlyban. (És akkor még nem ejtettünk szót a költési hőmérsékletről, ill. páratartalomról.) Tehát a dajkaként számításba vett madár begytejének átlagos összetétele mellett nem lehet mellékes, hogy a dajka a költési fázist illetően is "formában" tud-e lenni. Ha például már 4-5 napos fiókái vannak, akkor hiába teszünk alá 4-5 napos tojásokat, mert azokat "legjobb szándéka" ellenére sem képes sajátjainak elfogadni vagy azokkal "szakszerűen" foglalkozni.

Tapasztalt tenyésztők e problémát úgy hidalják át, hogy állandó készenlétben tartanak megfelelő dajkamadarakat. Ennek egyik módja, hogy például két hím japáni sirálykát párként külön kalitban tartanak. Ha egy ilyen "pár" fészkében becsempésznek 3-4 tojást, azokról mindkét madár azt fogja hinni, hogy a másik tojta. Tudni kell azt is, hogy legjobb dajkák azokból a madarakból válnak, amelyek saját fiókát még nem neveltek. Állítólag a barna mellű sirálykák a legmegbízhatóbbak dajkai szerepkörben.

Sajnos akkor is fel kell készülnünk kudarcra, ha fiatal madarat adunk dajkaságba, ugyanis ilyenkor nincs garancia arra, hogy a számításba vett dajka a hírtelen termett fiókákat fiókának tekinti. Még az is előfordulhat, hogy féregnek vélve nem csak kilakoltatja a fészekből, hanem fel is falja! A másik aranyszabály, hogy egy dajka kettőshöz lehetőleg azonos fajú és nagyjából azonos költési stádiumban levő tojásokat tegyünk. Dajka madárként számításban lehet venni díszpintyek esetében a japáni sirálykát, a zebrapintyet, papagájok esetében a hullámos papagájt, a nimfát a kis sándorpapagájt...

A Bourk-papagáj kikölti és felneveli a Psephotur, a Neophema és a Polytelis fajok tojásait, ill. fiókáit. A gyémántgalamb elfogadja más galambok tojásait. Különösen értékes papagájfajok tojásait nagy sándorpapagájjal keltetik, s az a tapasztalat e faj remek dajkamadár.

Vörösfejű szövőmadarak tojását kanárival költettek ki, s a kanári fel is nevelte a fiatalokat.

Dajkaság: kifejletlen, szülői gondoskodásra szoruló élőlény más anyaállattal történő felnevelése. Egy madár fiókáit (sőt, már a tojásait is) áttehetjük másik, de hasonló ezt elfogadni, s a dajkaságba adott madarat felnevelni.

Néhány faj különösen alkalmas dajkamadárnak, míg mások a költés ellenőrzését sem tűrik. Egészen másfajta dajkaságról van szó pl. a kolóniákban költő madarak esetében, amikor közelebbi, távolabbi rokonok, sőt csupán ismerősök, a klánbeli élet keretei között, teljesen önkéntesen dajkaságot vállalnak. A díszmadár-tenyésztésben a dajkaságnak vannak megrendíthetetlen ellenzői és vannak, akik a körmük szakadtáig védelmezik vagy gátlástalanul alkalmazzák a módszert. Az ellentábor azokra a tapasztalatokra hivatkozik, melyek szerint a dajkamadárral nevelt fiókák szexuálisan a dajkafajhoz kötődnek.

Tény hogy előfordulnak ilyesfajta aberrációk. Viszont az is tény, hogy a kotlós tyúkanyóval keltetett kacsák az első pocsolyánál cserbenhagyják "anyjukat" akármilyen kétségbeesetten is tiltakozik az, s próbálja visszatartani az adaptált kicsinyeit. Arról sem szól a szakirodalom, hogy dajkaságban nevelkedett gácsér jércét választott volna jövendőbelijének vagy házi tyúkkal keltetett kacsatojó kakassal kacérkodott volna.
Az aberrációk ellen úgy védekezhetünk, hogy amilyen hamar csak lehet, a dajkával nevelt fiatalokat olyan gyorsan leválasztjuk és saját fajtársaik között neveljük tovább.

Az vitathatatlan, hogy nagy értékű díszpintyek, ha történetesen a tojó elpusztul, s a hím nem mutat hajlandóságot a tojáskeltetés iránt, egyszerűen nincs más lehetőségünk: dajkaságba kell adni a tojásokat. És az is tény, hogy a minden gátlás nélkül alkalmazott dajkasággal olyan örökletes szaporodási hibákat lehet a tenyésztett állományban rögzíteni, amelynek szabad természet szigorú törvényei nem adnak semmiféle esélyt.

A dajkaság mint probléma elsősorban Gould-amandina állományt érinti, sajnos e fajnál "sikerült" olyan vonalakat a dajkasággal széles körben elterjeszteni, amelyből már teljes egészben kiveszett a költési ösztön. Vannak olyan "tenyésztők" akik a dajkaságba adás lehetőségével anyagi haszonszerzés céljából visszaélnek. A dolog azon alapszik, hogy a tojó a fajra jellemző tojásszámú fészekalj kialakítására törekszik. Ha tehát elvesszük tőle a második és a harmadik tojást, akkor a jellemzően négyes fészekalj esetében nem még egy, hanem még három tojást produkál, hogy a konkrét fészkében együtt lássa a szokásos négy tojást. Sőt ha még a megkotlása előtt újabb tojástól fosztjuk meg, akkor újabb tojással igyekszik a fészekalj bűvös négyes számát produkálni, így a dajkaságba adott tojásokat egyszerre akár nyolc-tízes szaporulatot is el lehet érni. Persze amit nyerünk a réven, azt rendszerint elveszítjük a vámon, mert az ilyen kizsigerelt tojó hamarabb kiöregszik.

Kertész Dezső (Budapest)