.

„Valamikor vadlúd voltam,
vadludakkal vándoroltam.
Nagy tavakért lelkesültem,
tengeren is átrepültem.
Őszi fényben és homályban
fel-fel támad régi vágyam:
társaimmal útrakelni,
fényt és felhőt úszva szelni.
Majd ha végem itt elérem,
vadlúd-formám visszakérem.
Jóbarátok, ismerősök,
hogyha jönnek bíbor őszök,
nézzetek fel majd az égre,
égen úszó vadlúd-ékre,
s ezt mondjátok eltűnődve:
újra vadlúd lett belőle,
s most ott száll a V-seregben,
hangja szól a fellegekben.“

(Áprily Lajos: Vadlúd voltam)

Magyarország – vadlúdország. Évszázadokon keresztül így tartották számon hazánkat főként Diana Istennő követői, a vadászok. Az őszi-téli időben még ma is igaznak tűnhet ez a kijelentés. Az ősz égi országútján megjelenő „V“ alakban vonuló vadludak látványa minden, a madarakat szerető ember szívét megdobogtatja. A vonuló vadlúd sokaság megihlette a költők, írók lelkét, a mesemondók képzeletét. Írásunk bevezetője, Áprily Lajos verse talán legszebben adja át azt a hangulatot, amit az őszi vadlúdcsapat látványa adhat egy embernek.
A különleges életmódú libák világára már régóta felfigyelt az ember. Gyermekkorunk meséinek szereplői, közmondásaink alanyai (pl.: sok lúd disznót győz; akármeddig neveled a libát, csak lúd lesz abból), tudományos kutatások főszereplői (pl.: a Nobel Díjas tudós, Konrad Lorenz megfigyelései a kislibák bevésődésének -imprinting- folyamatáról). Szoros párkapcsolatuk, a fiókanevelésük gondossága példa lehet az ember számára is. A vadludak iránti érdeklődés hívta életre a tatai Öreg-tó partján az utóbbi években november utolsó hétvégéjén a „Vadlúd sokadalom“ rendezvényt, amelynek legnagyobb látványossága az alkonyuló égbolt palettájának hátterével a leengedett tómederbe behúzó sok ezer vetési lúd zsinatoló tömege.
A vadludakról lesz szó a továbbiakban, ezekről a számunkra olykor nehezen megfigyelhető, ezért kissé misztikusnak tűnő, különleges életmódú madarakról, amelyek egykoron hazánk mocsarainak, nádasainak, szélfútta pusztaságainak, tavainak jellegzetes madarai voltak százezer-számra az őszi-tavaszi időszakban.
A Pannon régió több eurázsiai vadlúdfajnak fontos vonuló- és telelőhelye.
A mocsarak, a nagy kiterjedésű halastavak, a táplálékot biztosító füves puszták és az őszi vetések még ma is évről évre tízezres vadlúdcsapatokat vonzanak.
A vadlúdvonulás a XIX. század végén és a XX. század első felében nagy eseményt jelentett az akkori madarakkal foglalkozó kutatók és vadászok számára. A század elején még hatalmas, akár több százezres lúdtömegek vonultak át hazánkon. Napjainkban néhány fajból kevesebb az átvonulók száma, ez főként annak a következménye, hogy a fészkelő területeken kedvezőtlen változások történtek. A vonulási útvonal és a telelőhely is állandóan változik attól függően, hogy hol maradt még háborítatlan pihenő – és táplálkozó hely.
Hazánk területe, különösen a síkvidéki alföldi, kisalföldi területek európai jelentőségűek a vadludak vonulásában.
A valódi vadludak közül hazánkban csak egy faj, a nyári lúd (Anser anser) költ – egyre nagyobb számban –, az összes további vadlúdfaj gyakoribb-ritkább vonuló vagy kóborló.
A nyári lúd, népies nevén a szőke liba a házi lúd egyik őse. Egykoron sokfelé tartották megszelídítve az alföldi portákon. A „nyári“ név utal arra, hogy ez a lúd a nyári időben is nálunk marad – tekintve, hogy költőfaj hazánkban. Nagytermetű, világosszürke színezetű lúdfaj, a testhossza 75-90 cm, szárnyfesztávolsága 147-180 cm. Az ugyancsak szürkés színű vetési lúdtól megkülönbözteti, hogy csőrén nincsen fekete minta, lába rózsaszínű, valamint nyaka és feje nem sötétebb, mint a test.
Az északi vadludak közül a legnagyobb tömegben a nagy lilik (Anser albifrons) jelenik meg. Közepes testű lúdfaj, testhossza 65-78, szárnyfesztávolsága 130-165 cm. Az öregek csőre egységesen rózsaszínű, a csőr fölött kifejezett fehér homlokfolt látható, amelyik nem éri el a fejtetőt. Lábuk narancssárga, hasi oldalukon széles fekete keresztsávok találhatók. A fiataloknak nincsen fehér homlokfoltjuk, és hasuk is egyszínű szürke. A múlt század elején a nagy lilik mellett még igen jelentős számban fordult elő a kis lilik (Anser erythropus), a legkisebb termetű szürke lúdfaj, testhossza 53-66 cm, szárnyfesztávolsága 120-135 cm. A nagy lilikre hasonlít, de csőre élénkebb rózsaszínű, és a homlokfoltja felhúzódik egészen a fejtetőre. Összecsukott szárnyának hegye túlér a farkon. Szemgyűrűje élénksárga. Az egykor több százezres tömegben megjelenő lúd napjainkban országos szinten kizárólag az Alföldön, már alig néhány száz példányban jelenik meg, nem véletlen, hogy nemzetközi és hazai védelmi formája a legmagasabb státuszú.
A vetési lúd (Anser fabalis) a nagy liliktől nagyobb termetű, testhossza 66-88 cm, szárnyfesztávolsága 147-175 cm. Szárnyfedőtollainak világos szegése jól látszik. Távolról feje és hosszú nyaka a testnél sötétebbnek tűnik. Szürke hasa sávozatlan. A csőrszíne fekete és narancssárga, esetenként fehér szegés is látható ennek tövén. Az öreg madarak lába narancs, míg a fiataloké világosabb.
A csodálatos színezetű vörösnyakú lúd (Branta ruficollis) az előzőekben felsorolt lúdfajoktól kisebb termetű, rövid nyakú madár. Testhossza 54-60 cm, szárnyfesztávolsága 110-125 cm. Színezete feltűnő, nyaka és a fej oldalsó része vörös. A test többi része fekete, a mellén és a test oldalán fehér sávokkal. Ritkán az apácalúd (Branta leucopsis) is előkerül az északi ludak között. Feltűnő mintázatú világos színű lúdfaj. Az arcoldala fehér- vagy krémszínű, a fej többi része, a nyaka és a melle fekete. A hasi oldala fehér, a hátoldal és a szárnyak világosszürkék. Testhossza 58-70 cm, szárnyfesztávolsága 120-142 cm. További lúdfajok, mint a rövidcsőrű lúd, indiai lúd alkalmilag, néhány példányban kerülhetnek elő a lúdcsapatokban.
A Kárpát-medencébe érkező vadludak napi ritmusa jellegzetes. Reggelente nagy csapatokban indulnak ki a táplálkozó területekre, majd késő délelőtt visszahúznak valamelyik vízterületre, ahol egyébként éjszakáznak. Kora délután ismét kiszállnak táplálkozni és alkonyatkor indulnak vissza az éjszakázóhelyre, leggyakrabban egy lecsapolt halastó medrébe, sekély vizére.
Ha a tél gyenge, nincs vagy csak vékony a hótakaró, és az éjszakázóhelyek nem fagynak be, a vadludak sokáig kitartanak. Tiszta időben ekkor még télen is átélhetjük a vadlúdvonulás hangulatát amint a lemenő nap fényében repülő vadlúdcsapat eltűnik a messzeségben.

Szöveg és fotók:
Dr. Juhász Lajos
Debreceni Egyetem, MÉK
Természetvédelmi Állattani és Vadgazdálkodási Tanszék