2017. augusztus 20. Vasárnap  ·  Eddigi látogatók: 990,018  ·  Online: 80
Díszmadár Magazin menü
Magazin archívum
2015.
04  05  12 
2014.
01  02  10  11 
2013.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  12 
2012.
01  02  03  04  05  06  07  09  10  11  12 
2011.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2010.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2009.
01  02  03  06  07  08  09  10  11  12 
2007.
01  02 
2006.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2005.
01  02  03  04  06  12 
2004.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  11 
2003.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2002.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2001.
01  02  03  04  05  06  07  08  09  10  11  12 
2000.
01  03  04  05  06  07  08  10  11 
1999.
01  02  03  04  05  06 
Keresés
Vasi Magazin ajánló
Díszmadár Magazin ajánló
Partnereink
Prospektus Nyomda Veszprém
[ Partnerek ]
Hírlevél
Linkajánló
Díszmadár Magazin - Cikkek  
     
 
Fejezetek a papagájtartás kultúrtörténetéből (28.)
Nyomtatható változat!

A papagájok családi élete
 

Kultúrtörténeti utazásunk mai állomásán azt vizsgáljuk, hogy különböző korok megfigyelői, utazói és tudósai mi mindent figyeltek meg és jegyeztek fel a papagájok párzásával, fészkelésével, költésével és fiókanevelésével, egyszóval kedvenc madaraink családi életével kapcsolatosan. Wetmore azt írta a panamai feketefülű papagájról (Pionus menstruus), hogy nagy csapatokban mozogtak és állandó lárma vette őket körül. Amikor azonban költöttek, olyan csendben voltak, hogy az ember még a jelenlétükről is megfeledkezett. Schomburgk úgy vélekedett a venezuela amazonról (Schomburgk: Psittacus aestivus; Wolters: Amazona amazonica), amelyet éles hangja miatt rikoltozónak (angolul screecher) is neveztek, hogy a költési időszakban „elfelejti a hangját“.
Vareschi is hasonló jelenséget figyelt meg a huszadik század közepén, amikor Humboldt útvonalait ismételte meg. Ő aráknál figyelte meg ezt a viselkedést, azt írja, hogy ezeket a madarakat az odú közelében alig lehet észrevenni, olyan halkan közlekednek.
Suchantke azt írta 1982-ben, hogy egy bennszülött megmutatta neki egy ara chloroptera pár fészkelőfáját. Amikor megkopogtatta a fát, az egyik szülőmadár „ocsmány rikoltozással“ vetette ki magát az odúból. Majd így folytatja a beszámolót: „Másnap reggel természetesen visszamentünk, a madarak azonban már a szomszédos fán ülve vártak bennünket, méghozzá olyan csendben, hogy először észre sem vettük őket. Csak akkor figyeltünk fel rájuk, amikor gyilkos ricsajukkal magukra vonták a tekintetünket. Elmenekültek a fa koronája felé, majd a hangjuk elveszett a messzeségben. Kár! Nem maradt más hátra, minthogy továbbálljunk. Némi tétovázás után döntöttünk úgy, hogy elindulunk. Teljesen véletlenül láttunk meg valami mocorgást egy közeli fa lombjai között. Úgy tűnt, mintha valami piros villant volna fel egy pillanatra. A madarak meghúzták magukat előlünk a levelek között. Amikor észrevették, hogy lelepleződtek előttünk, ismét pokoli feltűnéssel színlelték optikai és akusztikus eszközökkel a menekülést. Néhány perces csend után újra felfedeztük őket, ismét egy másik fán, ahonnan jól rejtőzködve a fa lombjai között ráláttak a fészkelőfájukra. Majd ismét pánikszerű eljátszott menekülés, amikor rájöttek, hogy megtaláltuk őket…“ Bármilyen hangosan is próbálták a betolakodók figyelmét elterelni az odútól, Suchantke beismeri: „A sűrű lombok között minden alkalommal észrevétlenek tudtak maradni ezek a nagy madarak, ha nem mozogtak.“
A rostocki kereskedő, Karl Petermann, aki éveket töltött a brazil őserdőben a 19. század végén, így tudósít az amazonpapagájok viselkedéséről: „A fészkelés idejére összességében egészen más lényekké változnak, mint az év többi részében… Az amúgy oly hangos madarak hangtalanul tartózkodnak a fészkük közelében. Az odú elhagyásakor, valamint a bebújás előtt mindig figyelmesen szétnéznek, nem látnak-e valami gyanúsat a közelben. Amint a fiókák kirepülnek, ismét visszaváltoznak. A fiatalok ilyenkor elkezdik követni a hangosan rikácsoló öreg madarakat a gyümölcsfák irányába. Más családok is csatlakoznak hozzájuk, így a hangos társaságot már nagy távolságról észre lehet venni.“
Krieg is szemléletes módon közölte megfigyeléseit az 1930-as években Kelet-Paraguay-ban: „Az erdőben rejtőzködve vidáman hömpölygött a kis folyó, egyes fák magasan tornyosultak fölé, mások pedig megdőlve hidakat képeztek felette, összekötve egyik oldalt a másikkal. Összefonódott liánok lógtak a magasból és filodendronok légző gyökerei kígyóztak a fák törzsein. Csendes és fülledt volt a levegő. A járásom halk hangja elég volt ahhoz, hogy a fák tollas lakóit éles dalra fakassza. A hangzavar árnyékában tukánokat és papagájokat lehetett látni, amint csendben a fészekodúikba bújtak. Egy hatalmas timbófa felső részén egy piros arapár fészkelt. Kiefer, a kísérőm felmászott hozzájuk. A tojó két egészen kis fiókán ült és akkor is mozdulatlan maradt, amikor Kiefer benyúlt az odúba. A hím viszont, amely a közelben ült és figyelt, félelem nélkül, szitkozódva közeledett a kíváncsi emberhez.“
A természettudós Poeppig, 1828-ban a sziklapapagájokról készített érdekes beszámolót (Poeppig: P. cyanolyscos; Wolters: Cyanoliseus patagonus): „A tájékozatlan látogatót meglepheti e kedves madarak települése. Az ember közeledik… délidőben a függőleges sziklafal felé, és azt képzeli, teljesen egyedül van. Körülötte mélységes csend uralkodik. Ez egyébként jellemző Amerika minden meleg vidékére, ahol a nap közepén az állatok mély álomba merülnek. Egyfajta furcsa morgás töri meg a csendet minden oldalról. Az ember elkezd forgolódni, hogy felfedezze azt az állatot, amelytől a hang származhat. És ekkor hirtelen felharsan egy papagáj figyelmeztető jelzése, amelyre sok más madár válaszol. Mielőtt a látogató rádöbbenne, hogy mi is történik vele, veszekedős hangulatú madarak seregei veszik körül, amelyek szemmel látható dühvel keringenek körülötte és ütközéssel fenyegetik. Az omladozó sziklafal megannyi nyílásából jól felismerhető kerek papagájfejek kukucskálnak ki, és amely madarak nem röpködnek a látogató körül, azok hangos kiáltozással támogatják a köröző példányokat. Minden nyílás egy-egy fészek bejárata.“
A kolóniában költő papagájoknak ez a támadó körözése ragadozó állatok és kíváncsi emberek felbukkanásakor egyaránt jól megfigyelhető. A fészkelőhely kiválasztása egyáltalán nem olyan csendes folyamat, mint maga a fészkelés. A zoológus Hans Krieg a Dél-amerikai Chaco expedíción jegyezte fel 1848-ban: „Az amazonok megkezdték az udvarlást és a fészkelést. Nemsokára a csillapíthatatlan éhségű fiókák hangja fogja beharsogni a környéket. Most azonban még nem ott tartunk, néhány pár ugyanis fülsüketítő rikoltozással veszekszik az odúk birtoklási jogáért. Az ágakon pedig hímek járják szerelmes udvarlási táncukat, csőrükkel bókolgatnak és halkan beszélgetnek a tojókkal.“ Az ornitológus Wetmore 1944-ben a Panamához tartozó San José szigeten figyelt meg piroshomlokú amazon papagájokat. Napfelkeltekor repültek ki és nagyon aktívan lármáztak kb. délelőtt 10 óráig. Naplemente előtt ismét kirepültek, de ekkor már kevésbé voltak hangosak. Mindez költési időben történt, és a madarak mindig párosával repültek. Az odúk közelében kora reggel mindig hangosak voltak.
Sokan figyelték meg, hogy az együtt költő párok még a nagyobb csapatokban is mindig együtt maradtak. Belt 1872-ben Nicaraguában látta, hogy esténként a papagájok nagy lármával, csapatostól érkeztek a fészkelőfákhoz, majd ott párosával foglaltak helyet és a hangos rikácsolást felváltotta a gyengéd, bizalmaskodó „beszélgetés“.
Mások azt jegyezték fel, ahogyan a párok egymás között kommunikáltak. A Nottebohm házaspár Trinidadban végzett megfigyeléseket 1968-ban. Azt tapasztalták, hogy a venezuela amazonok úgy választanak odút maguknak, hogy hallótávolságban legyenek a többi pártól. Az így fészkelő madarak rendszeresen hangjeleket adtak le egymásnak, és a többi pár ugyanazon a hangon válaszolt, mint amilyenen az első pár leadta jelzését. A kutatók ebből a viselkedésből arra következtettek, hogy az emberi hang utánzásakor a madarak ugyanezt a biológiai programot követik. A papagáj ilyenkor másik papagájként kezeli gondozóját és igyekszik ugyanazon a hangon válaszolni, mint amilyen hangot a gondozójától hallott.
Különösen sokszínű a papagájok kapcsolata a fiókáikkal.
Wetmore 1958-ban Panamában finschpapagájokat figyelt meg (Psittacara finschi). A szülőmadarak az alvófáikon esténként maguk közé vették fiókáikat és közösen kurkászták azokat. Néha szinte kegyetlenségnek tűnt, ahogy a két felnőtt madár összeszorítja testével a fiókát és végigrágja annak minden testrészét.
Az ornitológus Skutch, aki 40 évig élt egy Costa Rica-i farmon, egyszer megfigyelt 5 hoffmannpapagájt (Pyrhurra hoffmanni) egy nagy fán. A madarak nem párosával ültek, hanem öten összeszorították egymást az ágon és válogatás nélkül kurkászták és rágcsálták egymást. Időközben a családi idillt néha megszakította egy hangos felszólalás, amikor valamelyik madárnak túl sok volt a gyengédség. Ilyenkor megcsapdosták egymást szárnyaikkal. A harag azonban gyorsan elillant, így mindenki ismét szorosan odabújt a másikhoz.
Suchantke egyszer abban a szerencsében részesült, hogy Brazíliában megfigyelhetett egy pár szokatlanul szelíd zöldszárnyú arát (ara chloroptera). „A két madár hihetetlenül játékos volt és nagyon el volt foglalva egymással. Az egyik felült egy ágra a másik felett, majd fejjel lefelé lelógatta magát, csak az egyik lábával kapaszkodva, és gyengéden csipkedte társát, amely odanyújtotta neki a fejét. Azután egy vastag ágon meneteltek egymás mögött, a csőrüket harmadik lábként használva“
Az ilyen játékos viselkedési formákat az alvófákon is megfigyelték.
Amikor Brehm megírta a „Tierleben“ (Az állatok élete) című művének harmadik, papagájokról szóló kötetét, még nagy számban importáltak Ausztráliából hullámos papagájokat. Egyúttal elindult Európában a tenyésztésük is. A fiatal hullámosokról azt írja: „Legyen szó mászásról, repülésről, vagy hangoskodásról, amit az egyik megtesz, azt a másiknak is ki kell próbálnia. Az ilyen gyerekszobák hangzavara olykor fülsértővé válik, amely elől még az idősebb madarak is elmenekülnek. Ha egyszerre tíz pár bocsátja ki fiókáit a nagyvilágba, akkor izgalmas és vidám színt ölt a környék. Ilyenkor még a hímek óvatossága sem jut kifejezésre, hiszen a figyelmüket nem csak egy, hanem száz irányba kell eljuttatniuk és erre aligha képesek.“
Sok papagájfajta élete végéig kitart a párja mellett.
Schomburgk a 19. század közepén megfigyelt sárga-kék arákat (ara ararauna). Így mesél élményeiről: „A párok becéző kedvességgel, és gyakori dorombolásszerű hangok kíséretében ültek egymás mellett. Ha egyiküket a gyilkos sörét leterítette, akkor az életben maradt állat panaszkodó kiáltozással repült az ág körül, majd visszatért helyére és hiábavalóan kereste nyugtalanul eltűnt társát.“
1788-ban egy paraguay-i őslakos lelőtt egy zöldszárnyú arát és a lovára téve a tetemet elindult vele haza. A háza a főváros központjában volt. A lelőtt madár párja egészen hazáig követte a levegőben. Amikor az udvaron a ló megállt, az élő madár rávetette magát halott társára. Több napig látták a kerítésen ülni, míg végül a földön találták a halott párja mellett. A madár engedte magát megfogni és attól kezdve a házban élt.
Északkelet-Brazíliában, ahol a sárga-kék arákat egy időben módszeresen irtották, egy zoológiai expedíció tagjai elejtettek 1903-ban egy tojót, testében egy kifejlett, kitojásra kész tojással. Reiser, a csoport tagja így emlékezik vissza: „Este a hím mindig visszatért, hogy hívó hangjával magához szólítsa kedvesét, de óvatos volt és mindig lövőtávolságon kívül maradt.“ Valószínűleg a másik esetben is egy költőpárról lehetett szó. Amikor Reiser és társai lelőttek egy zöldszárnyú ara tojót, a hím „feltartóztathatatlanul elrepült. Ám a következő napokban az özvegy hím újra és újra felbukkant a szerencsétlenség tetthelyén, hangtalanul pásztázta végig a teret a párja után, és csak felszálláskor hallatott hívó hangokat. Közben mindig nagy óvatosságról tett tanúságot.“ Még 10 napig látták a madarat, de „félénksége miatt mindig elérhetetlen maradt.“
Grayson a mexikói Socorróban tapasztalta 1867-ben, ahol a madarak még valószínűleg korábban nem szereztek rossz élményeket az emberrel, hogy egészen közel jöttek, olyannyira, hogy meg tudták őket fogni és kalitkába tudták zárni. A megfogott madarak ilyenkor párjaikat hívták, amelyek vagy a kalitka felett köröztek, vagy egyenesen rászálltak a kalitka tetejére és ugyancsak hagyták magukat megfogni.

 

Mihalec Gábor
Sándorfalva
(Maja Müller-Bierl nyomán)

« vissza oldal teteje Küldje el ismerősének
 
  2009 © MG Bt. · Minden jog fenntartva. 4brainz - webdesign & development | weboldalsablonok.hu